Néhány héttel ezelőtt láttam moziban a Nagy füzet című filmet. Felkeltette az érdeklődésemet, sok momentuma kérdéseket váltott ki belőlem, ezért kikölcsönöztem a könyvtárból a könyvet.
Ágota Kristóf (Kristóf Ágota) magyar származású, Svájcban élő, francia nyelven publikáló írónő. 1956-ban emigrált Magyarországról. Elsőként megjelent műve a Nagy füzet volt. A könyvből Szász János rendezett filmet, amely tavaly Kristály Glóbusz díjat nyert a Karlovy Vary -i filmfesztiválon. A film tetszett, de amennyire én meg tudom ítélni, technikailag nem ütötte meg azt a szintet, amit egy Oscarra jelölt filmtől elvárnak, de más tekintetben meghaladta azokat.
A könyv furcsán hatott rám. Ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, mint a Sorstalanság, és Roberto Benigni filmje, Az élet szép.
Egykedvűség, fásultság, szenvtelenség, a tények monoton felsorolása - nem ezt szoktuk meg , ha ilyen témához nyúl egy alkotó. A Benigni film kapcsán pedig Latabár Kálmán jutott az eszembe. A világháború borzalmai, a holokauszt általában nem ezeket az érzéseket hozza ki belőlünk. Lehet, hogy aki benne volt, eljuthatott erre a szintre is? Lehet , hogy pont ez bennük a legdrámaibb? Lehet, hogy csak a kívülállásunk, és a sémákhoz szokás miatt érezzük furcsának ezeket a műveket mi, akik így érzünk?
Lehet.
